English (UK)Magyar (HU)
Irodalom- és Kultúratudományi Intézet
free templates joomla

dr. habil. Szitár Katalin (1966-2015)

Kati olvas

 

Szitár Katalin - önéletrajz

Szitár Katalin - publikációk

Szitár Katalin - tudományos előadások

MTMT

 

 

Odatartozóság

Szitár Katalin breviáriuma elé

„A hűség valójában csak ott nyilatkozik meg,

ahol dacol a hiánnyal, ahol legyőzi a hiányt,

különösen azt a hiányt, amelyik […] abszolútnak

mutatja magát, és amit mi halálnak nevezünk.”

(Gabriel Marcel)

 

A hiánnyal dacolva

 

„De nincs már” – Szitár Katalin nincs velünk.

A kérdés az: hogy lehetnénk Vele mi? Én? Nyilvánvaló: csak abban az esetben, ha a halált nem tekintjük abszolútumnak. Még akkor sem, ha most azt érzem, hogy a mögöttünk hagyott több mint száz nap alatt – az írásaktus intervallumában – nem csillapodik, egyre fokozódik a fájdalom, s mind jobban nyomaszt a bevallására méltó, hiteles szavak hiányának felismerése. Amennyiben ezt a személyéhez odakapcsoló feltétlen jelenvalóságot tapasztalom belül, tudniillik, hogy nem csökken, hanem spontán fokozódik az átélés szította figyelem, remélhetem, hogy a feltétlen odafordulás nem törik meg, az pedig hűséggé nemesedhet. Épp ez az, amit a francia gondolkodó a hiánnyal dacoló cselekvésben ér tetten. A dac mint a kiállás és a teremtő akarat forrása Szitár Katalin életlendületét, tetteinek pátoszát döntően meghatározta. Aki ismerte Őt, annak nem kell magyaráznom, mire gondolok. Aki nem ismerte elég mélyen, olvassa el a Hiány-jelek című könyvét. Ez az okos könyv dacoló jelekről szól, a jelek pedig nemcsak jelentésekről, hanem szellemi értékekről is, amilyen az irodalom – különösképpen a halál próbatételét értelmező irodalom.

Az itt következő írást nem szánom nekrológnak. Inkább kísérletnek egy jelentős tudós, felkészült s odaadó tanár, elkötelezett vezető, elragadó ember, segítőkész kolléga, jó barát habitusának felcsillantására. Legyen meditáció, melynek kínálkozó vezérfonala a mottóban idézett Gabriel Marceltől kölcsönzött „odatartozóság” gondolata lehet, amiről utolsó írásában értekezett Katalin tagadhatatlan szimpátiával.

Az utolsó két könyv fedelén, amelyeket nyáron olvasott, a francia író és filozófus neve szerepel. Axiómaként idézte egyik fő műve, A misztérium bölcselete kulcsmondatát: „A sors csak azzal a feltétellel mélyül megtestesült létté, ha önfeltárulkozással megy elébe másoknak”. Ontológiai alapviszonyról van itt szó, az emberi cselekvés tőlünk független, eredendő indítékáról, mely a jelenvalólét – a vele-lét – elementáris vágyával, a feltétlen odafordulással egyenértékű.

A Bahtyin-évforduló alkalmából megrendezett konferencián, 2015. május 29-én megtartott előadása szövegét most rendeztük sajtó alá – pályatársunk egyik legelmélyültebb írását olvashatjuk majd. Rangos külföldi kiadványban jelenik meg, melynek lapjain külhoni kollégái és barátai tisztelegnek emlékezete előtt. Mellesleg vendégeink levelei elismerő szavakkal szólnak a rendezvényről, s külön is Kati rokonszenves személyiségéről. A mindig mosolygó hölgyről, aki a tudomány mellett a vendégszeretet legtapintatosabb, meghitt, baráti légkörét varázsolta oda a veszprémi tanszékre.

A vég felől szükséges kezdenem, mert az agyi katasztrófa váratlansága július 26-án válságos helyzetet teremtett: beállt a bénító tehetetlenség s az egyre szorítóbb fájdalom évada. Most a részt vállaló odacsatlakozás próbatételei következnek. Mivel – így kedvenc szerzője, Kosztolányi Dezső fogalmazott – „nincs már […] itt hagyott bennünket magunkra”. A lényeg azonban, amivel szembesülünk, láthatóan nem a nincs, nem a lét tagadása, hanem az, hogy megrendül a velünk folytatott párbeszéd nyitottsága, szabadsága. A megszólíthatatlanságtól való szorongás szüli bennem a magány egyre mélyülő érzését. Bennünk a magány olyasmi, mint a mag a természetben: ’törzs’, ’váz’. E meditáció fényében a jelenvalólét kiinduló alapja, arché. A megfontolt, a gondolatot s a szót egyaránt reflektáló megszólalásról ezért mondható a bölcs magyar nyelven: „magvas beszéd”. Nyilvánvaló, hogy a vitális drámaként felfogott személytörténet szemszögéből ez a mag nem a héj ellenpólusa, hanem az önmagát kibontakoztató s meghaladó, az önmagát konstituáló létesemény személyes mintázata. A történetben ugyanis a személy részt vállaló cselekvése felel meg neki. Ha az életet egy nagy ívű összetett cselekedetnek képzeljük el, ez az arché megalapozhatja a kezdet és a vég minden közbülső aktusban föltáruló konvergens valóságát.

Csak azt a véget, csak azt nem tudjuk feledni!

Szerencsére! – tenné hozzá a tragédia szerzője. Már csak azért is, mert felvetette: „Hiszen minden perc nem vég s kezdet is?” Kezdete most e paradoxon szellemi feldolgozásának, melyet a konkrét élettörténet egyszeriségének és a végesség minden társunkra érvényes bizonyosságának a feszültsége éleszt föl újra meg újra. A vég az életbe beoltott cselekedetek lezárt köre felől akár sorsként vagy végzetként is tárgyalható volna. (A tragikus hirtelenséggel elhunyt pályatársunk elragadásának körülményeire való tekintettel ez akár természetes is volna.) Ám egy közelálló személy távozása minden esetben egyszeri történet. Ily módon a végesség nem szakadásként, hanem megismételhetetlen konkrét eseményként tárulhat fel, s elbeszélhetővé válik. Ám az elbeszélés aktusában újabb hiányvilágok tolakodnak a szembe meg a fejbe, még inkább szítva a fájdalmat, amely egyszer csak túlcsordul. Vagyis most már azzal a másodfokú fájdalommal – a fájdalom diszpozíciójával – megtetézve, amelyet a hiteles szavak hiánya vált ki. Ekkor a teremtésre elszánt, feltétlen odafordulás elém tornyosuló falaiba ütközöm: nem találok szavakat. Erről a különösen nehéz dologról eddig nem kellett beszélnem. A részvét, a gyászbeszéd retorikája nem tűnik elégségesnek, nem is erre szánják. A Hiány-jelek című könyv szavaira – Kati megnyilatkozására – égető szükségem lett. S tagadhatatlanul a többire is, minden megelőzőre, hiszen a történetből, akár a dalból, egyetlen hang sem hiányozhat.

A végesség diszkurzusának szavai hiányoznak a szótáramból, mert hát maga a tapasztalat sem hozzáférhető közvetlenül. Az elbeszélés talán kisegít, az új szavak talán kizárhatják annak a vakságnak a művét, hogy a halált abszolutizáljuk egy kategorikus állítás révén, s a nemléttel azonosítjuk. Hátha sikerül a logikai ellentételezés csapdáját elkerülnünk, a lét és nemlét szembeállítását megszüntetnünk. Próbálkoznék egy olyan narratívával, amely a végességet próbatételként, az önmagát konstituáló lét eseményeként világítja meg.

Az elbeszélendő események felől a cselekvések sorának kiteljesedését, az életegész világát próbálom számba venni, s hozzá megtalálni az egyelőre még ismeretlen eszméleti távlatot, amelyből föltárulhatnak egy újrarendeződő identitás alapvető kérdései is. Jelesül: a magamhoz való visszatérés. Pontosabban magam kríziskezelő próbatétele, mulandó „énem” meghaladásának mikéntje. A pszichológia ezt „gyászmunkának” nevezi. Tágabb horizonton azzal a titokkal való szembesülésről van szó, melyet a lét és nemlét összefüggésének paradoxona állít az értelem elé. Dosztojevszkij és József Attila „öneszméletnek”, heurisztikus felismerésnek, Tolsztoj (és sokan mások) „megvilágosodásnak”, Kosztolányi (és sokan mások) „semminek” tituláltak. Így tettek, mivel érezték e tárgyban a leíró beszédmód illetéktelenségét. Katalin számos elemzése tanúsítja az önmegértés effajta hitelességének mibenlétét. Végül is a cselekvés intranszparenciájának rejtélyét fedezi fel Néró és Caligula saját élete utolsó pillanatában, az elbeszélő pedig a szöveg végén – a maga magaságára eszmélő emberét. Magánvalóságunk szingularitása a legnagyobb titok értelmünk számára – az irodalom ezt sugallja, minduntalan ezzel szembesít: Memento mori! Kosztolányinál a semmi meglátása az irgalmas végességet tárja föl, az öneszmélet beteljesedésének eseményét jelöli: szereplői felfedezik álarcoktól megszabadult arcukat. Mondhatom így is: azt, aki a végességben nem eltávozott, hanem visszatért magához – a magány és szorongás félelemszító káprázatainak börtönéből. Hogy mi is ez a Magam – a testtel és a cogito énjével szemben −, az egyik legfontosabb kérdés, amit az irodalom és a bölcselet folyton-folyvást feltesz nekünk.

Katalin a feladvány nehézségét igen korán, már diákként felismerte. Tolsztoj regényén, az Ivan Iljics halála című művén időznék el most egy kicsit, mivel húszévesen egykori tanítványom ebből a mély bölcsességgel fölruházott könyvből írta szakdolgozatát, s a közös tevékenykedés elevenen él emlékezetemben. Kezdő filológusként korosztályának legtehetségesebb képviselői közé lépett tanulmányával, melyet az OTDK I. díjra s külföldi bemutatásra érdemesített.

Ivan Iljics a meghalás s a vele egyidejű megvilágosodás pillanatában, saját belső beszédének megjelenítőjeként, elbeszélőként lép fel, s új arcát – a magányban érlelődő maga-valóság hordozójáét – fedezi föl. Így fordul át a vég titka narratív problémává, s a figura legott az elbeszélés nehézségeibe ütközik. De csak azt követően, hogy a narratív megértés tükrében egy „holt élet” mérlegét a haldokló – de beszédét közben fölépítő – ember már elkészítette. Ez az igazi esemény életében, amit a véggel is, meg a múlttal is szembeállít. Amikor befejezi magánbeszédét, elhangzik fölötte a megkönnyebbülés hangja – „Vége.” Válaszképpen az eszmélkedő elbeszélő a tetten ért hangsort eltolja megszokott pontjáról, s új jelet alkotva valódi helyére teszi – abba a kontextusba, amelyben az alanyi megértést tanúsító önelbeszélés születik meg: „Ivan Iljics meghallotta a szót, és elismételte a lelkében. »Vége a halálnak – mondta magának. – Nincs többé«.” Meghallotta, elismételte s elsajátította, párbeszédbe került vele – először életében. Megtalálta a végesség vitális értelmét prezentáló szót. A szenvedő lélek a szellemnek, a teremtő szónak – mondjuk így: a jelentés energémájának − a táptalaja, amely a narratív távlat csóvájában új megvilágításba kerül. Ezúton a személy a véggel s a környezettel hadakozó beteg test pozícióján lép túl. Éspedig azáltal, hogy a szánakozó környezetre szórt vádözön nyelvi kitöréseit berekeszti, hogy utat nyisson a válaszként felhangzó, keletkező szónak, a saját szólam hordozójának, mely az agónia horizontja fölé kerekedik. Az eszmélet nem találja, bár keresi a fájdalmat, keresi a halált is: „Hát a halál? Hol van?” Kiderül: a sum rangján az nem létezik: „A halál helyett világosság volt”. Mert megváltozott a beszéd tárgya: a halál problémáját csak az elmúlt időre összpontosító figyelem alapján tesszük botránykővé, melyet a „holt élet” tölt ki. A halál mint a tudat problémája másképpen merül fel, mint a narratív alanyiság jelenvalósága számára, ahol is nem probléma, hanem a jelenlét eseménye. Ezen a szinten a cselekvés, nem pedig a tudás illetékes. Nem a „halál” (mi az?), hanem a halandó léte; nem az, hogy mi történik a „romlandó”, múltból hozott résszel, hanem hogy mit tesz e ténynek a „megvilágosodásával” az öneszmélés – nem a spekulatív problémázás, hanem a próbatétel maga magára talált – alanya.

Az „iszonyú”, a semmibe hulló, most elbeszélt múlt romlás-attribútumai a birtoklást és presztízst hajszoló illúziókban öltenek testet. Ezeket teszi áttetszővé a magát magával szembesítő elbeszélés alanya, a költői nyelvben a fény megszemélyesülő szubjektuma. A szöveg értelmi tartományának „fényében” nem a véges dolgok banális, néha brutális képe tárul fel Tolsztoj halállal szembesülő hőse előtt, hanem a szubjektum vitális drámájának rendezőelve: magát a fényt látni az általa megvilágított, a vakítóan csillogó – családi, színházi, báltermi, hivatali stb. – testek és formák helyett, e rendezőelv konkrétságának felismerését jelenti. A megszerzett és birtokolt presztízstárgyak válnak a prózanyelvnek köszönhetően az életrongálás attribútumaivá, a betegség pedig annak bizonyítékává, hogy nem birtokolhatunk semmit, még saját testünket sem. Néha egy mákszemnyi vérrög is elég ahhoz, hogy belássuk – az élet a szabadság szférája, nem kisajátítható. A végességben Tolsztoj hőse a birtokolhatatlanságnak ezt a mindenre kiterjedő elvét ismeri fel a jelzett presztízstárgyak attribútumainak megképzése nyomán. Ily módon válik számára „világossá”, áttetszővé saját sorsa; ennek következtében pedig a percepció fényei helyett „övé lesz az élet világossága” (János 8, 12) – valami a mindenkori holnap megértendő igazságából. A logosz létének státuszát így látta már Plótinosz is: „az értelem jelenti a fényt” (Enneádész, 4. 5). Én mindössze abban érzem magam illetékesnek, hogy az értelem létét az irodalmi szöveg által közvetített konkrétságában vizsgáljam. Ennek gyakorlásában pótolhatatlan társam volt vagy harminc éven át Szitár Katalin. Most pedig tovább a művei révén… Ahogy a fény meg tud testesülni a nyelvben, azt mint tudós a Hiány-jelek Babits-fejezetében „megszólaló fény” mélyenszántó értelmezése során mutatja be.

Tudjuk róla azt is, hogy a Tolsztoj-fordító Németh László regényeinek eminens kutatója volt. Könyvét forgatva, most azt állapíthatom meg, hogy a szakdolgozatírás tapasztalata nem merült feledésbe.

Az áttetszőség mint identitásjegy perszonalista értését egy József Attilánál olvasható gyöngyszem, a Füst is tanúsítja: „áttetszik rajtad, égi hűvösség”. Tehát közvetítésként működik az empirikusan tapasztalható és az érzékin túli, spirituális szféra között. A költeményben a hold fényénél megjelenő füst a hiányvalóság bázismetaforájának bizonyul, a beszéd tárgyára, a szenvedő lény alakjára („sovány vagyok”) vonatkoztatva. A közvetítés így fest: mert „áttetszel rajtam” – „áttetszik rajtad”. Jelesül az élet létvonatkozása a költői szöveg által megjelenített paradox kifejezésben. Persze itt is a fájdalmat érlelő magány valóságának, diszpozíciójának megszólalásával szembesülünk. Akárcsak a Magány soraiban: „látom a szemem; rám nézel vele. Halj meg, […] meghalok bele”. A metafizikai magány teszi igazán megérthetővé, azaz hiány-jellé az elhunyt mindig szelíd, gondolkodó szemeit. Igaz, olykor a szelídség szertefoszlott, az arc komorrá változott, tekintete krízishelyzetekben akár vaddá is. De ez a látvány a puskacső elé tévedt, megrémült őz szelíd vadságát idézte.

A verbális kommunikáció és a testi közvetítés váratlan és végleges megszakadása súlyos terhet ró ránk, fokozza spontán fájdalmunkat. De egyúttal előcsalogatja e hiányhoz kialakítandó viszonyunk, többek között e meditáció jeleit is. Katalin Németh Lászlóról szóló könyvében olvashatjuk: „A test tehát […] az eseményszerűen – tettei révén – megvalósuláshoz jutott személy jele. Kitüntetett helye abból adódik, hogy ez a cselekvés közvetítője a világ felé”. Amennyiben nem képes a jelentő test szintjére emelkedni, magának az álarcnak, a semminek, az ürességnek – a lárvával rokonítható arctalanságnak – tüntető megnyilvánulásába merevül. Jobb esetben pusztán a birtokolhatónak vélt „szépre” stilizál.

A Pacsirta zárójelenetében a szép formák hiányát reprezentáló, elhízott testet valami „nyomta terhével lefelé, mint hulla a ravatalt”. De a sötét szoba „mély feketeségének” megvilágosodott pontján, az ágy fölött feltűnik „a boldogságos” Istenanya képe, „ki térdein nagy, halott gyermekét ringatta”. A két „test” társítása révén megtörténik a jelentésátvitel, amint egy látókörön belül kölcsönhatásba kerül egymással a fizikai és a spirituális, a materiális és a kulturális (megfestett) szóma. Ugyanakkor Pacsirta eszméleti aktusa is, mellyel visszatalál birtokolhatatlanul „szép” önmagához. A felismeréssel járó fordulat pillanatában a fájdalom spontán kifejeződése, a sírás megszakad, s megszületik a szó – a saját diszkurzus jele a szenvedés kapcsán. S egyúttal megtörténik az értelem elsajátítása, az öneszmélés eseménye is: „Csak türelem. Vannak, kik sokkal többet szenvednek”. A magához intézett figyelmeztetés közben karjait föl, a szentkép felé lendíti, amelyen egy „ringató” asszony karjai tűnnek föl.        Pontosan ez történt Ivan Iljiccsel is, aki miután eldönti – „úgy kell intézni, hogy nekik ne fájjon” –, ezt mondja feleségének: „Bocsáss el!” De ekkor már nem tapasztalja az életben „megszokott halálfélelmét”. Nem, mert a szenvedő ember ekkor már jelentős felismerésre jutott: „Önmagát látta bennük”.

Az utalásirány konkretizálása okán Kosztolányinál a fejezetcímből a regényről megtudjuk, hogy Kisboldogasszony születése és a búzamag megszentelése napján, „szeptember 8-án, pénteken véget ér, de nem fejeződik be”. A szöveg végén elkezdődhet annak az anya-gyermek viszonynak az értelmezése, amelyet a pénteken befejeződő szenvedéstörténet szövegeiből ismerünk, s a szentképről felismerünk. Az ábrázolás, melyet Pacsirta a krízishelyzetben meglátott – s benne saját igazi arcát is –, a feltétlen szeretet példázata az ikonológiában. A fiát átölelő Istenanya karjai és Pacsirta feléje kinyújtott karjai ugyanarra a szellemi értékre mutatnak: a feltétlen odaadás oltalmazó szerepére. Ezt a szépséget tulajdonítja a hősnő karjainak s kezeinek a szöveg több helyen is. Ákos-apa nem vette észre.

Kezdem érteni, miért beszélt Katalin a téma kapcsán kétféle személyes viszonyról, ugyanis a szembeszegülés a test integritásának megsértésével egyszersmind a test önkényeskedésének – a szövetek burjánzásának, az alak deformálódásának, a vágy túltengésének vagy lankadásának – való ellenállást is megvalósítja.

Ugyancsak tanulságos az Iszony főszereplőinek – Sanyi, Kárász Nelli, Teri alakjainak – a megvilágítása. Kiemelt jelentősége van ugyanis az író regényeiben a tekintet szerepének. Különösen, amikor a kiszolgáltatott test alanyának önigenlését rendíti meg, s elidegenedik, mint Kárász Nelli esetében: „én megundorodtam tulajdon fölvillanó arcomtól, a jelentősködő ürességtől…”. A társ, Imre odatartozást tanúsító tekintete fölértékelődik ekkor, mert benne – mint Nelli számára is – „saját (hiányzó) önlátásának kivetített képe” jelenik meg. Az áttetszőben a maszk mint szimulákrum maga is feltárulhat. Az önigenlését elvesztő asszony nemcsak saját testétől, de még gyermekétől is megvonja az odatartozóság adományát.

 

A találkozás

 

Első találkozásom Katalinnal szokványosnak tűnt. Ám megtörténte tőlünk s az okoktól – ma így látom – független volt. A bölcsészkari tanteremben, amelyben irodalmi előadásokat tartottam, egy térben találtuk magunkat, látszólag merő véletlen, „óralátogatás” címén. Valójában pedig azért, mert én is, Ő is – szerettük az irodalmat. Akkor is, ha éppen a halálról szólt. A találkozást az odatartozás létszerű megnyilvánulásának kell immár tekintenem. Független volt akaratunktól. Aztán még sokan csatlakoztak.

Már csak azért is erre kell gondolnom, mert volt egy korábbi, legelső odaforduló találkozás. Ismertem Katalint, mielőtt találkoztam volna vele. Mennyire jellemző! Előbb a szellemét. Az úgy volt, hogy Anna lányomat tanította a Toldy Ferenc Gimnáziumban magyar irodalomra. Tankönyvet nem használtak, az akkori történetszemlélet vulgárisnak bizonyult a szemében. Verseket, novellákat, regényeket olvastak és elemeztek. Már akkor az intellektus pallérozásán, s nem kultiválásán dolgozott. A műalkotás belső világa jobban érdekelte, mint a kritika történelemdeformáló kliséi.

Ez a tanári habitus áradt belőle egyetemistaként is. Mostanában, hogy egyre gyakrabban beszélt gyermek- és ifjúkori élményeiről, többször idézte fel két mentora, a magyar- és a latintanár alakját. Az egyiket, Freisinger Ernő tanár urat azért, mert a szövegekre és a bennük megkonstruált életértelemre figyelmes, szoros olvasás igényét ültette el benne; a másikat, Bácskai Katalin tanárnőt meg tanári attitűdje okán. Tanítványa, majd barátnője a következő szavait idézte:


A tanár feladata, hogy saját lényén keresztülszűrve kínálja az általa értékesnek ítélt erkölcsi mintát diákjainak. E felkínálás hiteles voltát a tanár mindenkori emberi magatartása kell hogy szavatolja […] S jaj annak, aki nem ismeri fel a maga részét, s így képtelen vállalni a maga mintázatát, kétszeresen is elvész, aki nem találja meg önmagát…!

A vállalás és a cselekvés összefüggéséről egy kritikus pillanatban Kati így nyilatkozott: „Ha én egyszer valami mellé odaállok, egész életemmel állok oda”.

Latintanára kapcsán még valami fontosat tudtam meg. Előzőleg egyik utolsó, Sík Sándor költészetéről írott cikkem szövegét küldtem el levelező partneremnek. Olvastuk egymás kéziratait. Éles szemmel, szigorú nyelvi igényességgel s kritikus figyelemmel olvasott, javításait nagyobbrészt elfogadtam. Kiírok egy részletet a július 20-án kelt levélből – az írás, az olvasás, az emlékezés és az öneszmélés összefüggéséről:

Kedves Árpád!

Küldöm vissza, javítások benne. Ez egy igen szép gondolatmenet […] meg a játékosság is (a halál körül).

Kicsit még valami megdöbbentett, bár ez nem (a szerzőre) vonatkozik, hanem rám. Ez a „szálljon, akit szállni teremtettek”. Valaha kaptam egy Sík S.-kötetet Bácskai Katitól, aki az én latintanárom volt a Toldyban. És tkp. ő éppen ezt a sort jelölte meg, mint rám vonatkozót. Hát én akkor ezt egyáltalán nem értettem, gondoltam, tán valami ambíciókra gondol, de nekem – akkor még – azok nem voltak. De kétségkívül megjegyeztem. Most kb. kapiskálom, mit láthatott, most, olvasván azt, amit írsz, remélem, igaza volt.

Az egykori tanítvány harminchárom évvel ezelőtt jól megjegyezte, amit hallott, bár nem teljesen értett. Volt érkezése újraértelmezni! Tanulságos ez számunkra, tanárok számára: komolyan meg kell fontolni minden egyes szót, amit kiejtünk, különösképpen diákjaink előtt! Érdemes legyen megjegyezni.

Most ismételten fontosnak vélem kiemelni: a személy magába mélyedve azzal néz szembe, aki nem azonos a tudatával. Fent a magához visszatérő kijelentését idéztem: „Most kb. kapiskálom…” Az Ego és Magam között nincs azonosság. Ezt értette meg szegény Ivan Iljics is. Nincs, mivel a reflexió a tárgyra, a problémára – tehát a nem reflektálható semmire, a halálra – figyel, avagy a vesztességek és nyereségek felmérésére, ám a magány a magam konkrét valóságába integrálja a másik, illetve a többiek magányát: mind az odatartozásét, mind a közömbösségét. A tudaton kívül, külpontosított lényünkkel mindahányan odatartozásra vagyunk ítélve, afelé hajlít az emberi fájdalom természete. Többek között azért, mert szerettük őt, aki az élet értelmét megvilágító irodalmat szerette – velünk együtt. Ennek alapján cselekedett mindvégig – velünk együtt. Hovatovább negyed évszázadon át: az ELTE-n, a Ménesi út Szlavisztikai Műhelyében, a doktori iskolában, Veszprémben a szak- és intézetalapítás okán, védéseken és habilitációkon; vagy éppen külföldi egyetemeken, konferenciákon: Szentpéterváron, Prágában, Tartuban, Triesztben, Újvidéken, Munkácson és másutt; vagy éppen egy állófogadáson, s nemritkán a kocsmában. És sokszor-sokszor a veszprémi Tudósotthonban. Mindez megtörtént, sajátunkká lett – mindezzel szemben a vég tehetetlen. Ami halandó, meghalt, de Szitár Katalin nem múlt el… Az értelmi tartomány, amelyre ezt a nevet vonatkoztathatjuk, még nem teljesen feltárt, valószínűleg kimeríthetetlen. Egy azonban bizonyos: az önnemző spirituális létnek már most konstitutív egysége. Tekintetünket eztán az életnek erre, önmagát teremtő dimenziójára szegezzük.

Ha a cselekvést a részt vállaló végrehajtás vezérli, az odacsatlakozásba foglalt igazságigény, a lét értelme testesül meg benne, korántsem pusztán egy létező kapcsolat. Túl egyszeri életünk közös világán, magunkat óhatatlanul egy „ismeretlen dimenzió” felé tereljük. Ottlik Géza szerint − például – maga-valóságunk, „közös magányunk centruma felé” (Iskola a határon). S a regénnyel például e konvergencia értelmét tehetjük megközelítővé.

Tudós kollégánk ezt az ismeretlen tartományt a „produktív hiány” affektusaként elemezte utolsó értekezéseiben. Az inspiratív negatívum neve ebben az írásban – jelenléthiány. Amit Katalin József Attila és Pilinszky János értelmezéseire és költői gyakorlatára támaszkodva tárgyalt.

Idekívánkozik, hát felhívom a figyelmet Szitár Katalin tartalmas recenziójára Szegedy-Maszák Mihály Ottlikról írott könyve kapcsán. Azt is itt jegyzem meg, hogy szakszerű ismertetései általában egy-egy tanulmánnyal érnek fel. A Perszonális elbeszélés című könyvemről Ő írt először 1996-ban. A mai napig nem olvastam avatottabb értékelést erről a munkámról, melyben a számára mindig fontos csend poétikája kapcsán, A Karamazov testvéreket érintve, ezt mondta Krisztus csókjáról: „A regény Krisztus-szereplője »hallgat« […], nem szava, csak olvasata van”. A csók intencionális szerepéről Esti Kornél beavatása okán ugyancsak tartalmas tanulmányt írt.

 

A csönd rejtjelei

 

Elméleti téren Szitár Katalin egy olyan poétika megfogalmazásához járult hozzá, amely nemcsak térbeli és időbeli formarendeket ismer, hanem az értelem alakzatait is. Ezért Humboldt, Potebnya és Cassirer nyelvbölcselete, az orosz poétika és szemiotika, Lotman és Ortega y Gasset kultúraelméletét s a perszonalista gondolkodók, Paul Ricœur és Gabriel Marcel műveit tanulmányozta. Olvasottsága a világirodalomban is lenyűgöző volt.

       Az irodalmi szöveg e poétika jegyében felfogható egyfajta szublimációként: a köznapi beszédmódok rutinalakzatai által dadogásra ítélt létet, azaz a nyelvi jelenlét renyheségét a költészettel való szembesülés teszi felismerhetővé és értelmezhetővé. A jelínségben szenvedő valóságot a hiány diszkurzusának megteremtésével állítja helyre a szöveg szubjektuma. Árnyalt elemzéseket és kivételesen gazdag olvasatokat hagyott ránk, melyek folytonos odacsatlakozásra, újraolvasásra szólítanak fel. Ilyenek például az utolsó könyvében előadott értelmezések. Ebben a kiművelt szemléleti program legteljesebb kifejtését olvashatjuk, míg az első jelentős monográfiájában, A prózanyelv Kosztolányinál című doktori értekezésben a letisztult poétikai módszer működtetését találjuk meg. Ezzel a kötettel indult útjára az ELTE-n – Asteriskos néven – a doktori disszertációkat közlő könyvsorozat.

A Hiány-jelek lapjain a „semmi”, a „felejtés”, a „nyelvvesztés” és más „produktív válsághelyzetek” elemzése ragad magával, melyekről végső soron kiderül, hogy a megértés erőfeszítésére felszólító új jelek és képződményeik megtalálását ösztönző „ihlet-szituációk”. A koncepciót éles megvilágításba helyezi az írással kapcsolatos álláspont is, amit egy Kosztolányi-idézet kiemelésével hoz tudomásunkra: „Mit fecseg az, aki érti az életet? Az igazi költő nem érti az életet, s azért ír, hogy az írással, mint tettel, megértse”. Minden értelmezett hiányvalóság az odatartozóság elutasításának affektusában gyökerezik, elsősorban a társtalanságot, a magányt kísérő fájdalom diszpozícióiban. Az identitásvesztésnek ez a módja kivételesen hatékony személyformáló energiával bír. Különösen akkor, ha démonját belülről tapasztalja meg az egyén; ha már van bátorsága kimondani: „Félek magamtól”. Katalin számára ez központi téma volt kezdetektől fogva. Gondoljunk csak az invenciózus Caligula-elemzésre, melyben kifejtette felfogását az irodalmi műalkotás négyrétegű építményének integratív működéséről. Komoly visszhangja volt szakmai körökben.

A hallgatás mint részt vállaló odatartozás címen orosz nyelven megtartott utolsó előadásának alapgondolata szerint a hallgatás – a hang blokkolása – felszólító módba tereli a kommunikációt. A csönd ugyanis az eljövendő – már mindig is úton lévő – válaszra, s nem a kijelentésre összpontosítja figyelmünket. Arany János fogalmazásában: „a jövő szó dallamára”. Tonalitás hiányában a megszólalás értékiránya nem értelmezhető. A költészet nyelve zökkent ki a verbális egyszólamúság s a retorikai klisék szorításából, mert artikulációja ott éri tetten a jelet, a hangot, ahol még sosem járt beszéd. Hallgatásra ítélve magát, József Attila – például – az ihlető csöndben hallja meg az alvó falu, a pajta, az ásó s az eke szavát, mellyel – láss csodát! – a beszédet kerülő parasztember diszpozíciója, bujdosó, szemérmes kínja s a mellette virrasztó nyelvi szubjektum szólal meg. Versnyelvbe öltöztetve a „bú” szól hozzánk, melyet az írásműben maga a fülelő figura személyesít meg – kivételesen éber, áldozatos odatartozása tanújeleként. Költőnk ugyanis tudja, hogy magunkat sem vagyunk képesek másképpen észlelni és eszméletre juttatni: éberen, a fohász mint a tevékeny részesülés bevetésével kell ki-hallanom – „magam magam”.

Katalin személye ahhoz a kisebbségben lévő értelmiségi mentalitáshoz állt közel, amit introvertáltnak mondanak a pszichológusok. A csendre beállítódott, a tömeget kerülő, de a szűk baráti társaságban felszabadult, jó társalgó, szellemes, tapintatos és nagyon figyelmes alkatáért vonzódtak hozzá a rokon lelkek, de nem kevésbé az extrovertált karakterűek többsége is. Az intellektuális kreativitással való kapcsolatot a szakember minden negyedik egyén viselkedésében tetten éri. A teremtő intellektus képviselőinek nyolctizede ebben az értelemben az introvertált jelenlétmód szülötte. Táplálója a részesülő fájdalom. Nem véletlen, hogy a „nagy bűnös”, Dosztojevszkij és a „tékozló fiú”, Pilinszky művei kapcsán közölt Katalin itthon és külföldön komparatisztikai tanulmányokat a szenvedés értelmezésében egymáshoz különösen közel álló írók poétikájáról.

A Hiány-jelek szerzője a Gólyakalifában a nyelvvesztés eseménye, Az Esti Kornélban a „semmi” újjáírt szemantikája, a Női arckép a kisvárosban című regényt elemezve az emlékezés és felejtés szindbádi artikulációi kapcsán fejti ki érveit. Minden elemzés újszerűségét még felvillantani sem tudom ebben a meditációban. Egyet azonban mégis kiragadok, hogy érzékeltethessem a szerző írás- és érvelésmódját.

Vegyük szemügyre ismét a Pacsirta tanulságait.

 

Az elfogadás kultúrája

 

 
     A regényről szóló értelmezés azt a problémát járja körül, hogy mi a következménye önigenlésünk, önmagunk elfogadása tekintetében annak, ha az általunk demonstrált elfogadás nem talál elfogadtatásra.

A halál – szemben A rossz orvosban található megoldással – a regény cselekményében nem következik be, mégis produktívabb ennek fikciója, mint ellenkező esetben. Már pusztán a végiggondolás kényszere – amit a távolság, tudniillik Pacsirta elutazása vált ki – erre ösztönzi a végesség árnyékában az idős, számadásra készülő szülőket. A hiányhelyzet határszituációnak bizonyul. Ákos a konkrét fordulat valódi üzenetét világosan kimondja: „Azt akarnánk, hogy ne is legyen itt, úgy mint most. És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg…”. A halálvágy kiváltója az a banális séma, miszerint az ember személyét az határozza meg, amit a közvéleményt uraló – vagyis az utilitárius – józanság megkíván: e tekintetben ugyanis a kisvárosi közgondolkodás azt írja elő, hogy a lány „elkeljen” – vagy azért, mert „szép”, vagy azért, mert „házias”. A lány távolléte alatt a kiruccanó Ákos azt tapasztalja, hogy a „párducok” társaságában minden férfi – egytől egyig mind alkoholista – e projekt vállalásának az áldozata. A nőhöz való intézményes viszony a nyilvánosházban jelképes jelentésre tesz szert. Ezt fölismerve érti meg – bátran magába tekintve – Ákos, hogy az élet elvesztegetését nem a házasság elmaradása idézi elő, hanem az elfogadás elutasítása: „Mi őt nem szeretjük […] Gyűlöljük őt, utáljuk.” A fokozódó fájdalom és elfojtása gyűlöletbe csaphat át, az érzelem torz képeit állítva elő. E képzetek kivetítése révén helyettesíti be apja a lányát egy esztétikai kritérium, a nem vonzó fogalma alapján. Olyan megjelenítést hoz létre magában, melynek alakzatát a szépségre nem utaló részletekből fonja össze. Majd e reprezentáció alapján az életegész alanyát a nem tetsző kategóriájába szorítja, s automatikusan a nem szerethetővel azonosítja.  

Ezt a szokványos kreatúrát a regény értelmezője magával a halállal társítja: „a szeretethiányos létállapotból következő halál” nem empirikus vég, hanem kimondásra kerülő értelem. Valójában Ákos apasága és önértése rendül meg a részt vállaló odatartozás elmaradása miatt: ennek okán önigenlése válik lehetetlenné. Ugyanis csak az menthetné meg ettől, ha a nem vonzó külalak dacára is elfogadná lánya szeretetét és hűségét.

Ezt a helyzetet világítja meg Katalin az Eszmélet értelmezésének szentelt tanulmányában is József Attila „meglett” embere kapcsán, „akinek / szívében nincs se apja, anyja”. Nincs, mert a költő máshol azonosítja: két szülője a Szellem és a Szerelem. Idézem az értelmezést: „A szívet itt bátran nevezhetjük a legnagyobb világhiány, a szülők hiánya hordozójának. A részlet nyilvánvalóan a Nincsen apám, se anyám…-ig vezet vissza…” Erre gondolt Katalin a csönd magányos perceiben.

A vég tehát ebben a megvilágításban Ákos számára már elkezdődött – a felismerés kezdetét jelenti; az anagnóriszmoszt, de nem a tragikus fordulat, hanem az életvitel egészének feltárulása kapcsán. Turgenyevhez és Csehovhoz kerül itt közel Kosztolányi – a tragédia nélküli tragikum, a mindennapi élet kiüresítése, a jelenlét krízise kapcsán. Nem véletlen, hogy visszhangját tekintve a Ványa bácsi elemzése kiemelkedik Tanárnő veszprémi drámapoétikai kurzusai, illetve tanulmányai közül is. Miként a „szárnyalni” készülő leányról szóló novella, az Ászja fogadtatása úgyszintén. S külföldön is idézik orosz nyelven megírt tanulmányát Puskin Mozart és Salieri című kistragédiája kapcsán.

Lényegében Katalin valamennyi írásának origója ebben nyilvánul meg: mindenütt a „kiüresítő szeretetlenség” mint életcsonkolás, a vég kezdete érhető tetten. Már első – a Silusról írtközleménye is erről szól. Ott persze a szenvedés mint határtapasztalat a művészi invenció forrásának bizonyul. A tanulmány immár tankönyveink mintaelemzései között szerepel. Minőségét jó szemmel vette észre a Literatura akkori felelős szerkesztője, Kulcsár Szabó Ernő, aki a pécsi egyetemen is alkalmazta egy ideig Katalint.

A semmi nihilista illúziója egyaránt ered tagadásából és abszolutizálásából. Meggyőzően tárja elénk ezt a problémát A csók című fejezet elemzésével Esti Kornél kapcsán, akit Katalin az abszolút egyidejűség alanyaként fog fel. A csók reprezentációi a fejben olyan rettegést váltanak ki a szereplőben, mint más esetben a halálról alkotott szokványos reprezentációk, tekintettel arra, hogy a szereplőnek nincs róla konkrét tapasztalata. A csók megcselekvése – azaz a konkrét odacsatlakozás – a beavatás szentségével ér fel, aminek a tengerben való megmerítkezés alkotja a metaforáját.

A semmi fogalma megtévesztően a referencia hiányát sugallja; azonban konkrét, művenként átalakuló, újraírt szemantikája Kosztolányinál magának a szónak ilyen, nem interpretált használatát leplezi le. A művelet érdekében a prezentáció a jelölőre irányul, elszakítja azt jelentettjétől. Ezúton aztán a Mindennel lépteti kapcsolatba: „Erre gondolt: belőlem nem lesz semmi, elzüllök. Erre gondolt: minden leszek. Erre gondolt: meghalok jövőre… Erre gondolt: sose halok meg. Mindenre gondolt egyszerre”. Ezekre azért gondolhatott egyszerre, mert neutralizálta a tudat problémáit, s ott, a semmi közegében meg is találta a cselekvés terét, az írás nulla-pontját. Keresi, a tudás határán túli horizonton keresi a beszéd tárgyát s a maga helyét, ahol jelenvaló lehet. Ehhez nagy bátorság kell. De hát: „Nem félt ő már semmitől”. Említettem már, ez akkor következik be, amikor a személy fölébe kerekedik az egónak, s már nem érvényes számára többé: „Félek magamtól”. Katalin, Kosztolányi szavait idézve, ezzel fejezte be a novella értelmezését: „Csak az láthatja meg igazán a világot, aki távozni készül”.

Értékelnünk kell annak a vélekedésnek a jelentőségét tudományos közösségünk számára, amelyet a jeles Kosztolányi-kutató, Szegedy-Maszák Mihály nemrég fogalmazott meg a veszprémi komparatisztikai konferencia megnyitóján:


Néhány szót talán egy veszteségről, amelyet mindnyájan veszteségnek könyvelünk el. Szitár Katalin több ülésszakot szervezett itt, kétségkívül a középnemzedék egyik jelentős magyar irodalmára volt. […] Én elég régen ismertem meg […] A Kosztolányi-értekezésnek, mely később könyv lett, egyik hivatalos bírálója voltam, utána nagyon sok tanulmányát nagy érdeklődéssel olvastam, teszem föl Babitsról vagy Krúdyról, másokról is. […] Végtelen szomorúsággal töltött el a hír, amikor először megtudtam, hogy Miskolcon kórházban fekszik. A magyar irodalomtudomány jelentős vesztesége, valószínűleg nem felejtjük el azokat a nagyon sikeres ülésszakokat, amelyeket itt szervezett ő is.

Szitár Katalin nevéhez fűződik még egy jelentős monográfia: A regény költészete – Németh László. Megítélésem szerint ez a leginvenciózusabb alkotása! Az akadémiai doktori értekezések sorában méltán szerepelhetne az élvonalbeliek között. A bűn, az Iszony, az Irgalom regénycímek már önmagukban is jelzik a Csönd és az Odatartozóság témakörének újabb művészi formációit. Érvelését nem a szokványos kanonizálások folytatásaként fogalmazza meg. Új problémákat tár elénk, új kutatási mezőket nyit meg. Különösen a konvergens részvét és a divergens irónia beszédmódjainak kölcsönhatása, s a kultúrába ágyazott poétikai realizációik vannak kifejtve meggyőző erővel, többek között a „falu” és a „puszta” kultúráját bemutató, s ezen belül a nyelv, a szellem, a lélek és a test legapróbb rezdüléseit feltérképező elemzésekben. Nem kevésbé innovatívak azok az oldalak, amelyeket az antik és a keresztény érték- és formarend integrálásának szentelt a szerző. Tagadhatatlan az eredeti elméleti megalapozás produktivitása, ami a részesülő cselekvésként értett jelenlét értelmezése és a prózapoétika összekapcsolásának köszönhető. Ezen a felismerésen alapul Németh László prózanyelvi újításainak bemutatása, illetve a leminősítő kritikai klisék megingatása a regényíró prózájának „korszerűsége” kapcsán. Utóbb Katalin érvelése rangos forrásból kapott megerősítést, s nem is akárkitől. Ismét Gabriel Marcel nevét kell leírnom, akiről Katalin megtudta, hogy 1946-ban a tekintélyes gondolkodó kiállt a Nobel-díj odaítélése mellett az Iszony francia nyelvű megjelentetése kapcsán.

Katalin fordította le Jurij Lotman utolsó könyvét. A Kultúra és intellektus címen közölt kötet a nyelv iránti érzékenység és az akadémiai szakszerűség dokumentuma. Tartuban orosz nyelvű előadásban méltatta a jeles tudós poétikai munkásságának érdemeit. Hallgatója volt többek között két fia, Mihail, az irodalomtudós és Grigorij, a grafikusművész, aki számtalan portrét készített Katiról. Összebarátkoztak.

A Horváth Kornéliával közösen gondozott két tanulmánygyűjtemény (Vers – ritmus – szubjektum; Szó – elbeszélés – metafora) szerkesztői erényeit, a doktoranduszokkal végzett igényes munka s az egyetemközi együttműködés eredményeit, valamint több kutatási pályázat sikeres megvalósítását bizonyítja. A kötetek új szemléleti paraméterekkel s számos eredeti műértelmezéssel gazdagítják a 20. századi magyar irodalom tanulmányozását. S Katalin hatékonyan működött közre a Diszkurzívák, az Universitas Pannonica néven megjelenő sorozatok gondozásában, szerkesztői és szerzői minőségben.

Továbbá, ha számba vesszük a száznál is több tanulmányt, Szitár Katalin tudományos hagyatéka, együtt szemlélve, immár lezárt szimbolikus univerzumot, kiteljesedett életmű körvonalait mutatja.

 

Szabad ég

 

Tudjuk már, az odatartozóság poézise a „mindenséggel mér”. Ez a mérték együtt jár a nyíltan részt vállaló cselekvéssel, s kihívja maga ellen korunk „szépségeit”, a maga cukormázas, rendkívül tolakodó esztétikájával.

Barátunk, ez a csendes, szelíd szavú – ámde dacos – ember, tudott haragot is táplálni. Néha bizony viharosat is. A közömbösségen és arctalanságon kívül különösen gyűlölte az utilitarizmust s a vele járó konzumkultúrát. Rossz volt a közérzete a „plázák” és „látványpékségek” uralta tömegkultúrában. Az amerikai időszakában hasonlóképpen nyilatkozó Márai Sándort ezért kedvelhette. Művészetével kapcsolatos egyik elemzését Nápolyban közölte olasz nyelven. (Vezetőként sokat tett e tudományos egyetemi külkapcsolat gondozásáért.)

Azért nagyon érdekes mindez, mert Kati a „nagyon szép” stilizáltságától erősen idegenkedett. Neki, tudom én, valójában Pacsirta, „a csúf lány” számított szépnek, meg Édes Anna, a cseléd, meg a kis pesztra, meg Silus, a rabszolga. Vagyis az a cselekvő jelenlét, amely széppé és élhetővé varázsolja szörnyű – hol a borzalmat, hol a banálist, hol meg a debilt esztétizáló – környezetét.

Nem véletlen, Katalin Sík Sándor szellemével is rokonszenvezett. Nyilván azért, mert tőle tudta meg, hogy nemcsak az odaadás s a visszaadás lehet a feltétlen csatlakozás formája – az elengedés, az áldozat is az lehet. Az oldás és kötés egyaránt a Mindenség, a szabadság útjára vezet, akárcsak a „szép rend” birodalmában a „szellem és a szerelem”.

„Mindent vágyok szeretni, mint az Isten…” – olvasta Sík Sándor verseskötetében. Nemcsak a véges, elérhető létezőket, hanem végtelen létüket is. Minden másfajta vágy alapjában – úgy vallotta – ez a nem megokolható létvágy húzódik meg, mely az oldással, az elengedéssel, az áldozattal rokon. Az a végtelen, amelyet Sík Sándornál az ég jelképez a véggel szemben, a teremtett világ szabadságára mutat rá. Mindent szeretni olyan vágy, amely révén szabaddá teszem magamat magamtól. Ereje az empirikus vágyaktól képes függetleníteni a személyt. A „szabad ég” feltétel nélkül való tehát – mentes minden más vágytól, kivéve a szabadságadást.

Búcsúzzunk Szitár Katalintól! − egy számára nagyon fontos verssorral:

Kinyílik a szabad ég feletted: Szálljon, akit szállni teremtettek.

 

 Kovács Árpád

Budapest, 2015. december 2.